Az, hogy mindenkinek vannak elődei, és az elődök sorának gyakorlatilag nincs kezdete biológiai trivialitás. Közvetlen személyes emlékkel általában apánkig-nagyapánkig visszamenően rendelkezünk, társadalmi tudatunk azonban az ősöket mindig kitüntetetten kezelte – a kisgyermek is mindig ámulattal hallgatja nagyapja elbeszélését annak nagyapjáról. A szóbeli információ továbbadása azonban mindig kopik, így bár a magyar nyelv – az általános európai gyakorlatot meghaladóan - az ősöket öt generációig visszamenően önálló szóval különbözteti meg, igen kevesen tudnak bármit is dédapjukról vagy ükapjukról.
Őseink pedig igen sokan vannak…
A matematika szabályai szerint a két szülő, négy nagyszülő, nyolc dédszülő stb. sor igen hirtelen bővül. Tíz generációval korábbról - tehát a 18. szd. elejéről - mindenkinek 1024 ősapja-ősanyja van. A gondolatot tovább víve azonban hamar elbizonytalanodunk, mert 20 generáció távlatában már 1 millió, 30 generáció távlatában pedig kb. 1 milliárd ősről kellene számot adnunk – miközben ekkor ennyi ember az egész Földön nem élt.
Az ellentmondást az oldja fel, hogy őseink egymástól nem teljesen függetlenek. A testvérházasságot az ősidőktől fogva minden emberi kultúra a legszigorúbb tabuként kezeli. A történelmi egyházak az unokatestvérek házasságát is általánosan tiltják –kivételes esetként azonban engedélyezik. A másod- harmad- stb unokatestvérek házassága számottevő genetikai rizikót már nem jelent - így viszonylag gyakori. Belegondolva őseink életkörülményeibe az ő társadalmi mobilitásuk szintjén egész életükben néhány száz emberrel kerültek kapcsolatba, ezek jó része is pl. életkora vagy más miatt házastársként eleve kiesett. Valójában tehát gyakorlatilag kizárt volt, hogy úgy házasodjanak, hogy az előző 5-6 generációban ne lett volna közös ősük – akár tudtak róla, akár nem. Őseink száma tehát csak pár generáción keresztül nő 2 hatványai szerint, e fölötti nemzedék számnál már jelentős un. ősvesztéssel kell számolni. Persze, ezzel együtt is elég sok ősünk van…
A modern civilizációk az apai leszármazást kitüntetetten kezelik. Így öröklődött a földbirtok - általában a vagyon – és ezt a jogot kifejezendő maga a családi név is. Azzal, hogy a leány-ági leszármazók családnevüket elveszítik, az anyai ági ősök kutatása nagyon nehéz – és a közvetlen személyes kötődésű nagymama-dédi nemzedéken túl nem is szokás. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a leszármazás nyilvántartása eredetileg nem érzelmi-, hanem gazdasági indíttatású volt, így módszerei is e szerint alakultak ki.
Az, hogy családtörténeti kutatásunkban a leánygyermekeket nyilvántartjuk, de az ő leszármazottaikat nem, egyrészt kétségkívül értelmezhető ennek a mai szemmel nem túl elegáns – szokásnak a tovább éléseként is. Valójában a leány-ági leszármazottak két- három generáción túli követése csak nagyon szűk körben lehetséges; egy szétágazó családfánál egy-kettőre kaotikussá válik. Természetesen mindenkit arra biztatunk, hogy szűkebb családfáját mindkét nembeli leszármazási vonal mentén ápolja.
