Visszatérve családnevünk eredeti kialakulásának idejére: a honfoglalás korában és a követő századokban az egyelemű névhasználat volt szokásban (lásd családunkban: pl.Tatamér).  Az azonos nevűek közötti megkülönböztetés igénye csak lassan, és alapvetően gazdasági érdekből alakult ki, tehát a nemességnél kezdődött. A második (megkülönböztető) névelem lehetett apai név (pl. –fi, -fia kiegészítéssel), tulajdonságra utaló ragadványnév, nemzetségi hovatartozásra utaló (…de genere) stb. Erre a névhasználatra jellemző, hogy csak az adott személynél használták, még nem rögzült nemzedékeken át.

A mai értelemben használt, férfi-ágon öröklődő családnév a nemességnél alakult ki; éppen a birtokhasználat jogszerűségének deklarálása céljából. A jobbágyság családi-név használata ezt majd 200 évvel később követte  - nyilván az adózási kötelezettségek nyilvántartásának az igényéből fakadóan. Még későbbi a zsidóság „kötelező és megváltoztathatatlan” családnév-használata; ezt II. József írta elő – még azt is kikötve, hogy ez rövid hangalakú német szó legyen. A családnév-használat törvényi feltételei napjainkban is változnak.  A legújabb magyar családjogi törvény szerint a gyermekek családneve nem automatikusan apai ágon keletkezik, hanem a szülők közös egybehangzó nyilatkozata szerinti.

A megkülönböztető név - főleg a későbbi főnemeseknél - utalhatott tisztségükre, míg a középbirtokos birtokos nemességnél a 13…14.szd.-ban a birtokközpontra utaló megkülönböztető név terjedt el. Ugyanakkor családunkban is találunk mindkét megkülönböztetést együttesen használó utaló oklevelet (pl. magister Petrus de Komlós) Ez megerősíti a „de Komlos” vezetéknév jellegét. (a kancelláriában nem volt több Péter mester)

Bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy személy meghatározása/megkülönböztetése sokszor esetleges volt – jórészt az oklevél szerkesztőjének megítélésére bízva. Ebben a korban gyakori –családunknál is találunk rá bőséges példát, hogy valakit az oklevél egyidejűleg apára utalóan és birtokközpontra utalóan is megnevez.(Nicolaus filius Vgrinii de Komlos= Komlos-i Ugrin fia Miklós) Ilyen esetekben nincs általános szabály annak eldöntésére, hogy a Komlós -i szót még származási helyre utaló megkülönböztetésként, vagy már családnévként rögzülve használják.  Esetünkben az „Vgrinus de Komlos” használata több oklevélben is előfordul, sőt leszármazottait is hasonlóan nevezik meg, így feltételezhető, hogy családnév értelmezésű. Ellenpélda a „Sáros vármegyei Komlós-on birtokot kapott „Germanus de Komlos”, mert későbbi oklevelekben leszármazottai magyarosított „Gyármán” családnévvel szerepelnek. Ezért ő nagy valószínűséggel nem tartozik a Komlóssy-ősökhöz.

Megállapítható, hogy a középbirtokos nemesség körében a megkülönböztető névelem jórészt a 14. század közepére kialakult, a 15. század közepére pedig családnévként rögzült, amire az is utal, hogy az oklevelekből eltűnik az apai név. Ugyanerre az időszakra tehető a nemesi előnevek kialakulása, ami a családok újabb birtokszerzéseivel és szétterjedésével függ össze. Újabb birtokot szerzett ágak elkezdték magukat másutt birtokos rokonaiktól meg- különböztetni. Az, hogy ez divattá vált arról is felismerhető, hogy megjelentek a családnévvel azonos hangalakú előnevek (nálunk: pl. komlósi Komlóssy). Ha valaki birtokot váltott, előnevét kicserélte, de az is előfordult, hogy kiegészítette. Így alakult ki pl. a kisfaludi komlósi Komlóssy ág neve.

 Az írásmódról csak a magyar nyelvű oklevelek megjelenésétől, illetve az írástudás nemességen belül elterjedté válásával van értelme beszélni.  Kezdetben a nemesek el sem tudták olvasni a saját oklevelüket sem, nevük írásmódja az éppen aktuális írnok szokásaihoz igazodott.. Ezekben a családok nevét fonetikusan írták, így legrégebbi magyar nyelvű írásmód nálunk is Komlósi. Később, amikor a nemesség körében az írásbeliség kialakult – tehátleveleztek, így nevüket maguk is egyre gyakrabban leírták - divattá vált az előkelősködő –sy, majd még később a –ssy alak. Ennek természetesen szabálya nem volt (a helyesírás fogalma sem létezett), egyszerűen az adott család vagy ág szokásaihoz igazodott. Jó példát szolgáltat erre családunk is, mert míg egyes családi ágak a 16. században áttértek a –ssy alakra, más ághoz tartozók megmaradtak az –sy írásmódnál.  A középkori oklevelekben- melyet leginkább átiratban, még inkább fordításban használ a családkutató, a családnév írásmódja még bizonytalanabb. Az eredeti latin szöveg nyilván fonetikus névírást tartalmaz, azonban gyakran előfordul, hogy a fordításban a névírás keletkezési idejének szokásához idomult.  Az írásmód „kötelezővé válása” még későbbi, a helyesírás 19. sz.-végi általános szabályozási törekvéseivel, még inkább azonban az állami anyakönyvezés bevezetésével egykorú – tehát gyakorlatilag 20. századi.

Érdekességképpen említem meg, hogy a debreceni ág ismert tagjai nevüket – sy módon írták, azonban a 19. szd. végén oly erős volt a nemesi nevek –ssy alakjának elterjedtsége, hogy a korabeli sajtó az esetek 95%-ban  nevüket –ssy módon írta.

 Maga a kötelező írásmód eleve csak a kötelező állami anyakönyvezéssel alakulhatottt ki, hiszen csak ezekre írták elő az okmányok alapján való kiállítás kötelezettségét. Tehát biztonsággal csak a már polgári anyakönyvvel rendelkezők gyermekeiről állítható, hogy névírásuk módját nem maguk választották.

Közkeletű téveszme az „-y-os” neveket nemesi eredettel összetéveszteni. Ennek az a kétségkívül valós magja, hogy a birtokos nemesek körében tényleg elterjedt – de nem kizárólagos - volt ez az írásmód.  Nem köztudottan de legalább ennyire földrajzi behatároltsága is volt ennek a divatnak. Az erdélyi puritán protestáns környezetben főrendi nemesek is sokan  -i-vel írták a családnevüket (pl Rákóczi), míg a nyugat-magyarországi területeken sok bizonyítottan jobbágy család nevét is írták –y-al. Erre Komlosy példa is van: a jelenleg Tata környélén élő Komlósyak jobbágy származásúak; és soha senki közülük később sem szerzett nemességet

Az állami anyakönyvezés egy érdekes hozadéka a nevek véletlen torzulása. Aki nem vette időben észre – és nem reklamált nevének elírása miatt – arra és leszármazottaira  menthetetlenül ráragadt a hivatal hibázásából eredő kényszerű névváltozás. Családunkban ilyen esetről - a Komlóssy vagy Komlósy név elírásból származó torzulásáról - nincs tudomásunk. Van azonban a névírás kényszerű megváltozásának egy speciális „magyar” változata, amely a trianon után magyar állampolgárságukat vesztetteket érintette. Elég egy sétát tenni bármely nagy-magyarországi temetőben, hogy erre példákat lássunk. Az 1945 után a Szovjetúnióhoz csatolt kárpátaljai magyarság a fonetikus cirill-betűs átírással egy tollvonással egyszerre és totálisan elveszítette névírásának archaikus jegyeit, azonban a latin betűt használó Csehszovákia vagy Románia sem igyekezett szerzett nemzetiségeinek történelmi örökségét megtartani. Így őseink szállásvidékén maradt kárpátaljai családtagjaink nevét ma már latin betűs átiratban is gyakran látjuk „Komlosi”-nak – miközben nagyapjuk sírján még „Komlóssy” van. Ugyanígy torzult erdélyi, felvidéki vagy délvidéki leszármazottaink családneve is.
Érdekesség, hogy  egy a 18-ik században német nyelvterületen megjelent   azonosítatlan eredetű, ma jórészt az Egyesült Államokban élő de kétségen kívül magyar származású töredék a nevét Comlossy-nak írja.