A magyar jobbágyosztály rétegekre bomlása már a XIV. században megindult, és később szüntelenül fokozódó erővel folyt. A telkek osztódása, a terhek fokozódása és a XVI. századtól a háborús pusztítások következtében nagyméretűvé vált az elszegényedés. A legszegényebb réteg, amelynek az úrbéri földből semmi ‒ vagy csak igen kevés‒ jutott, a zselléreség volt, mely a XVI. század végén már a parasztság nagyobbik felét tette ki.
A falu földállományának nagyságától függött, hogy az ún. házas zselléreknek a jobbágyokkal együtt mértek-e egy kevés „osztályt" (néhány holdat) a földből, vagy egészen külön, a „zsellér-utca” közelében, esetleg messzebb a határban, a többiektől elkülönített helyen. Emellett vagy ehelyett némi rétet, gyümölcsöst, a szőlőtermő vidéken szőlőt, pár holdas irtást is birtokolhattak. Állatjuk rendszerint kevesebb, házak, felszerelésük, ruhájuk, táplálékuk rosszabb volt a jobbágyokénál. A házatlan, „más házán lakó”, más házában élő zsellérek a község gazdagabb parasztjainál vagy saját hozzátartozóiknál laktak, alkalmanként szőlőjük vagy irtásföldjük lehetett. Szolgáltatásokat a zsellérektől csak ritkán követeltek, rendszerint beérték a gyalogrobottal. A zsellérek a faluközösségnek nem voltak teljes jogú tagjai, bár a közös erdőhöz és legelőhöz nekik is volt jussuk. Hogy létfenntartásukat biztosítsák, a zsellérek igyekeztek paraszti földeket bérelni; ha ilyen nem jutott nekik, a napszámosmunka legkülönbözőbb fajtáit vállalták. A szőlőművelésből, iparból, állattartásból és kupeckedésből élők közt kivételesen nagyon jómódúak is akadtak.