A feudális állam kezdettől fogva mindenütt biztosította az egyháznak azt a jogot, hogy a termények tizedét magának beszedhesse. Nálunk Szent István király hozott erre vonatkozóan első ízben rendelkezést. A XV. században a dézsmakötelezettséget gabonára, borra, bárányra, kecskére és méhre korlátozták, a nemesség pedig, amely a gyakorlatban már régóta nem fizetett tizedet, véglegesen mentesült alóla.
Az egyház részéről az a püspök (kivételesen: kiváltságos apát stb.) szedte be a dézsmát, akinek egyházmegyéjében (egyházi körzetében) község feküdt ; a dézsma egy része néha a püspök mellett működő káptalant illette, bizonyos hányada pedig rendszeresen a helyi plébánosnak járt. A XV—XVI. századtól szokássá vált, hogy a püspök az egyházi tizedet földesúrnak (papnak, polgárnak, parasztnak), illetve a kincstárnak adta bérbe. A XVI. század közepétől a Kamara - végvárak ellátására és más honvédelmi költségek fedezésére rendszeresen bérelte a püspöki tizedeket; ettől az időtől alig volt már egyházi kézen. A Kamara az általa bérbe vett tizedkerületekbe decimátorokat (dézsmaszedőket) küldött ki, és azok a bíró segítségével számba vették egy-egy paraszti háztartás termesét, állatállományát és beszedték a tizedet. Dézsmamentességet kapott a bíró, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hívei.
Az egykori nyelvhasználat .,dézsmán" nem mindig az itt ismertetett egyházi eredetű tizedet értette. Néhol a földesúrnak fizetendő terményhányadot is így nevezték, leggyakrabban a szőlő, a bor, a disznó után követelt „dézsmát”, máskor a gabonakilencedet is.