A megye (comitatus) elnevezés a szláv medja (mezsgye, határ) szóból ered, a magyar nyelvbe „körülhatárolt terület” értelmezéssel került be, mégpedig megkülönböztetett katonai-, közigazgatási- és egyházi értelmezéssel.

Szent István a régi törzs-szerkezetre épülő ún. vérségi igazgatási rendszert megszüntettek, és területi szervezést állított fel. A földterület egyharmada a területen honos nemzetség kezén maradt, a kétharmadán királyi udvarbirtokokat, katonai (vár)birtokokat és egyházi birtokokat alakított ki.
A várakban a törzs-és nemzetségfők  katonai hatalma helyébe kinevezett várispánokat állított a várak és a  vármegyének is nevezett várbirtokok felügyeletére. Maga a várszerkezet tehát tisztán katonai jellegű intézmény volt; a várhoz és területéhez csatolt népesség katonai szolgálatra volt kötelezve. A várbirtokok személyzetét a várjobbágyok képezték, akik fölött a várispán gyakorolta a király nevében a mai értelemben vett munkáltatói jogokat meghaladó hatalmat. A várispánság többnyire az alant ismertetett közigazgatási megyétől vette a nevét, bár területileg a kettő nem szükségszerűen esett egybe.

Szent István ugyanekkor létrehozta a közigazgatási értelemben vett megyerendszert is. Maga a megye egy nagyobb terjedelmű nemesi kerület volt., a királyi hatalmat a megyésispán gyakorolta. A két funkció csak hatásköri szerepekben volt eltérő, mindkét feladatot egy személyben az ispán (comes) látta el, aki a közigazgatási elöljáró, a királyi jövedelmek behajtója és a megye legfőbb bírája volt. A katonai és a közigazgatási szerep egyesítése ugyan racionális volt, de a vár, mint királyi birtok, és a különleges jogállású birtokos nemesség fölötti eltérő jogosítványú hatalom konfliktusok forrása volt. Mivel a nemesek közvetlenül a király hatalma alá voltak rendelve – jobbágyaik felett a hatalmat ők gyakorolták. A tényleges gyakorlatban sokszor szinte szétválaszthatatlan volt az ispán katonai vezető (várispán), tehát a megye nemessége fölötti hatáskört nem biztosító szerepe, és a nemességre is érvényes közigazgatási szerepe. A várispánok sokszor szükségszerű, sokszor pedig önkényes beavatkozása gyakran sérthette a nemesek érdekeit, hiszen az Aranybullában külön rögzíteni kellett, hogy a várispánnak nem volt szabad a nemesek birtokait illető ügyekben és pörökben bíráskodni, sőt a nemesek és a várispán alá rendelt várjobbágyok peres ügyeiben is a nádor vagy országbíró mondott ítéletet.
Az Árpád-korszak végén már jóformán megszűnt a várispánság intézménye, hiszen a várföldek nagy része a folytonos királyi adományozások következtében nemesi birtokként a hatalmasabb urak kezére került, és ezzel egyszerre gyengül a királyi hatalom és a közép- nemesség ereje is.