A középkorban bankrendszer nem volt, így készpénzkölcsönt csak magánszemélytől és csak a zálogrendszerben lehetett szerezni. Ugyanakkor a feudális zálogjog mind az elzálogosító, mind a hitelező jogát erősen korlátozta.
A birtokos az ősi birtoknak tulajdonképpen csak haszonélvezője volt, ezért azt csak az osztályos atyafiak előzetes hozzájárulásával és csak azok zálogbavételi előjoga mellett adhatta zálogba. A zálogba átadott ingatlanon a zálogjog minimális ideje ki volt kötve, csak a kikötött birtoklási idő után lehetett azt felmondani. Ugyanakkor a birtokot elzálogosítani csak az elzálogosító személy birtokjogának fennálltáig terjedő időre, de legfeljebb 32 évre lehetett.
A zálogbirtok visszaváltása felmondással és zálogösszeg felkínálásával történt, a visszaadás elõfeltétele volt a zálogbirtokos szükséges és hasznos befektetéseinek elszámolása. A zálogba adó mellett annak rokonsága is visszaválthatta a birtokot, az elzálogosító halála után az osztályos atyafiak a kölcsönösszegtől függetlenül a közbecsű értékben maximált pénzért válthatták azt vissza. A korona háramlási jogával és az osztályos atyafiak öröklési jogával szemben a záloghitelezőnek nem volt dologi védelme, vagyis a hitelező a zálogszerződés tartama alatt jogosult volt a hasznok szedésére, azonban sem tulajdonba nem kerülhetett sem elidegenítés révén nem juthatott a pénzéhez.
Egy birtok zálogértéke és közbecsű értéke között általában nem szokott nagy különbség lenni, de a közbecsű érték fölötti összegért való elzálogosításhoz a királyi kamara előzetes engedélyét kellett kérni.