A parasztság az ország földjeinek művelhetővé tétele, a szántógazdálkodás kiterjesztése során már a XII—XIII. században sok helyen kifogyott a könnyen feltörhető földekből, és a legnehezebb munkára, erdős-bozótos, mocsaras területek kiirtására kényszerült. Éppen mert az ilyen földet a paraszt a maga munkájával tette termővé, az irtás a nemesi földtulajdon megszilárdulása után sem tartozott a jobbágytelek úrbéres földjei közé; jog szerint nemesi majorságföld maradt, s így állami adót sem kellett utána fizetni, a ránehezedő földesúri teher pedig kevesebb volt az úrbéres birtokénál. Minthogy nem tartozott a jobbágytelekhez, a parasztok egymás között adhatták-vehették, szinte polgárok módjára örökölhették. Irtást földnélküli zsellér is szerezhetett magának, a több igaerővel, munkaeszközzel és pénzzel rendelkező gazdag-parasztságnak azonban általában több és nagyobb terjedelmű irtása volt. Egyes esetekben az irtott föld idők folyamán észrevétlenül az úrbéres földek közé került, s irtás jellege feledésbe ment.
Akadtak, bár kisebb számban, földesurak által irtott és majorsági kezelésben tartott irtványok is. A XVI. századtól, amikor az urak majorsági földjeik gyarapítása céljából minden talpalatnyi területet igénybe vettek, kezdték kötelezni a jobbágyot, hogy irtás előtt engedélyt kérjen. Ugyanez idő tájt szaporodott el az irtásföldekből való kibecsültetés szokása. A törvények megengedték, hogy a földesúr a föld műveltté tételének megtérítéseként fizetett összeg ellenében magához váltsa az irtást. Erre került sor csaknem mindig, valahányszor a jobbágy elköltözött földesurától.