Az ősiség az 1848. előtti magyar jogban a nemesi birtok öröklési és elidegenítési szabályrendszere volt, aminek legfőbb jegyei:
- Adományrendszer, vagyis a nemesi birtokra vonatkozó tulajdonjogot a király adományozta, mely jog a férfi leszármazókra átszállt.
- Háramlási jog. Utód hiányában vagy hűtlenség esetén a tulajdonjog visszaszállt a koronára
- A birtok használójának rendelkezési joga korlátozott a nemzetség tagjaival szemben. A tulajdonos valójában az adomány kedvezményezettjének leszármazottaiból álló a nemzetség volt, az egyes személyek a birtok használati jogával rendelkeztek.
1351. december 11-én Nagy Lajos király hirdette ki az "Ősiség Törvénye"-t, amely kimondta a nemesi birtok sérthetetlenségét. A törvény elnevezése a honfoglaláskori törzsi- és nemzetségi birtokrendszerre utal: A vagyon fő haszonélvezője a családfő volt, azt azonban nem idegeníthette el, nem oszthatta fel egészen addig, amíg a család gyarapodása vagy egyéb ok a nagycsaládot szétválásra, „osztályra” nem kényszerítette. István király törvényei megkülönböztették az ún. saját tulajdont a királyi adománytól. Az előbbi nyilván a régebbi nemzetségi–nagycsaládi birtokot jelentette. A kétféle birtoknak mások voltak az öröklési szabályai. Az adománybirtokot csak a fiak, testvérek és a testvérek fiai örökölhették, egyébként visszaszálltak a királyra, míg a nemzetségi birtokot az egész rokonság, azaz a nemzetség. Az adománybirtok a nemzetség örökös használatában volt, de a végső tulajdonjog a koronáé volt, így a nemesi birtokot birtokot sem eladni, sem elidegeníteni nem lehetett. A birtokos halálakor azt a fiú leszármazottak vagy ennek hiányában az oldalági férfi leszármazottak örökölhették. A birtok a nemesi nemzetség kihalása után visszaszállt a királyra. Az 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla a magyar nemességbe ekkor beemelt királyi szerviensek számára is biztosította a jogot, hogy a királyra való visszaháramlás helyett birtokaikkal szabadon rendelkezzenek és azt rokonaikra hagyhassák, azonban ez a gyakorlatban nem honosodott meg. Az ősiség törvénye tehát az Aranybullában rögzítettekkel szemben visszaállította az ősi birtokokra vonatkozó Szent István-kori gyakorlatot. Csak az a birtok nem számított ősinek, amit az örökhagyó maga szerzett, kapott adományba, vagy vásárolt – ez tulajdonjogilag teljes mértékben a sajátja volt, így szabadon rendelkezett vele. Ezt a jogi különbséget Werbőczy a hármaskönyvben így fogalmazza meg:
„Tudni kell pedig, hogy mindenik zászlós országnagy úr és nemes birtokos ember, kinek fiai és leányai vannak, ezeknek minden beleegyezése nélkül, sőt akaratjok ellen is, tulajdon szolgálatai által szerzett és nyert vagy saját pénzével vásárolt és vett javai, jószágai és birtoki jogai iránt és felől életében szabadon, mint tetszik, rendelkezhetik s ezeknek elidegenítésére is teljes hatalommal bir, a fiaknak és leányoknak ellenmondása, tiltakozása vagy bármely más ellenkezése ellent nem állván … az ősi jószágokról és birtoki jogokról azonban az atya fiainak v. akár leányainak, ha azok a leányágat is illetik, sérelmével ugyszinte az atyafi atyafiának sérelmével az atyai v. ősi jószágokról és birtoki jogokról a fiak és leányok v. atyafiak megegyezése nélkül, ezen jószágoknak elidegenítésére és eladására nézve semmi bevallást helyes ok nélkül nem tehet. Mi, ha történnék is, minden erő nélkülinek tekintetik.”
Az ősiség törvényének gyakorlati jogkövetkezményei:
Az örökösödésre első sorban a lemenők, és pedig a jogegyenlőség esetében nemre való tekintet nélkül, jogegyenlőtlenség esetében (az ún. fiági javaknál) csak a férfi lemenők jogosultak. Ha ilyenek nem voltak, a vagyon oda szállt vissza, ahonnan származott, tehát a felmenőkre és ezeknek jogközösségben levő utódaikra, vagyis az örökhagyó oldalági rokonaira. Nevezetesen: fiú utód nélkül meghalt birtokos apa utáni vagyona visszaszállt az apára s ha ez már nem élt, ennek utódaira; az anya után maradt vagyon az anyára, illetőleg ennek utódaira. A közelebbi íz kizárta a távolabbit; tehát az apa kizárta a maga testvéreit; ezek kizárták a nagyapát stb. A felmenők fejenként, az oldalági rokonok törzsenként örökösödtek. Ha sem az apa, illetőleg az anya, sem ezeknek oldalági rokonai nem léteztek, az örökség a jogközösségben levő nagyapára, illetőleg nagyanyára s illetőleg ezeknek oldalrokonaira szállt stb. – egészen a birtokadományt kapott ősig visszamenően. A birtokos a vele jogközösségben levő rokonok örökjogát nem sérthette, így az élők között kötendő jogügyletek az örökjogra való tekintettel nagy mértékben korlátolva voltak. A jogközösségben levők sérelem címén megszüntetni, felbontani követelhették ősi birtok elidegenítését, kivéve
- a végszükség esetét, amikor halálos ítélettől vagy hadifogságból a birtokot kezén tartó csak úgy szabadulhatott, ha ősi birtokát áruba bocsátotta, s a megváltáshoz szükséges pénzt csak így tudta megszerezni.
- ha az ősi birtok é egy részét azért idegenítették el, hogy az ezért kapott pénzt a maradék ősi birtokba fektessék be, így annak értékét jelentős mértékben megnöveljék.
A jogközösségben levők a megengedett elidegenítés eseteire vonatkozólag is elővételi joggal bírtak, Ez az elővételi jog őket a birtok elzálogosítása esetében is megillette. Annak tekinteten kívül hagyása miatt a zálog részükre történő átruházását követelhették. Az elővételi jog akkor is fennállott, ha haszonbérletnek színlelt tényleg elzálogosítás történt. Szabad rendelkezési joga e megszorítások folytán a birtokosnak csak akkor volt, ha senki sem létezett, aki az ősi vagyonra jogközösség alapján örökjoggal bírt.
A törvénnyel a király gátat akart szabni a nemesség elszegényedésének, és az ország védelmi képessége meggyengülésének. Ez az ősiség törvény lett az alapja a rendi alkotmánynak, amely 1848-ig érvényben volt.
