A hiteleshelyek közhitelű oklevelet állítottak ki egyrészt természetes vagy jogi személyek kérésére, másrészt királyi parancsra vagy hatósági megbízás alapján. Az elsõ hiteleshelyek a XII. század utolsó harmadában kezdték meg működésüket Magyarországon. A gazdaság fejlődése és a társadalmi viszonyok átalakulása következtében a jogéletnek ekkoriban már a korábban általános szóbeliség helyett egyre inkább az írásbeliségre kellett támaszkodnia.
A középkorban, de közel a feudális kor végéig az egyházi intézmények közül a hiteleshelyi megbízatással rendelkezők látták el a tulajdonképpeni közjegyzői munkát.

Ezek hatáskörébe tartozott - a leánynegyed, a hitbér és a hozomány kivételével - nemcsak becsük, zálogok, adás-vételek, végrendelkezések írásba foglalása, oklevelek átírása, de olyan funkciók végzése is, amely ma erre kijelölt különböző hatóságok feladata, például a nyomozati munka is. Így a kijelölt királyi ember, a homo regius mellett a hiteleshely kiküldötte volt az a másik személy, aki felderítette  a lopások, rablások, emberölések, károkozások, hatalmaskodások, vitatott földterületek tulajdonjogának körülményeit, majd ezt írásba foglalva juttatta el annak a bíróságnak, amely a vizsgálatot elrendelte. Emellett még esküt vett, személyazonosságot igazolt, idézéseket ejtett meg, hogy csak a lényegesebb teendőkről szóljunk.
A hiteleshelyek két nagy megbízói kör számára végezték tevékenységüket, s ennek alapján működésüknek is két fő színtere alakult ki:

Az ország területén több territoriális hatáskörű hiteleshely működött.

A királynak a káptalanhoz intézett parancsát (mandatum) a prépost a káptalanban felbontotta és fölolvasta. Ezután következett a káptalan képviselőjének kiküldése, és az ő, valamint a királyi ember megesketése. A káptalan általában egy kanonokját küldötte ki mint hites tanút.
A kiküldött a király emberével együtt kiment az eljárás helyszínére, ahol a királyi ember a környékbeli birtokosok és a szomszédok jelenlétében lefolytatta a megbízása szerinti eljárást (birtokba beiktatás, határjárás stb.) Az eljárás kulcsszereplője a királyi ember volt, volt az, aki felmutatta a birtokot illető királyi parancslevelet, értesítette a birtok szomszédait a változásról, s szintén neki lehetett tudtára adni az esetleges ellentmondásokat is. Az eljárás lényeges eseményeiről a káptalani kiküldött a későbbi írásba foglaláshoz helyszíni feljegyezést készített.
Feladatuk ellátása után a hiteleshelyhez visszatérve az eljárásról külön-külön szóbeli jelentést tettek.( a király és a káptalan embereinek egybehangzó vallomását mindegyik hiteles kiadvány kiemeli: „akik hozzánk visszatérve egyértelműen jelentették”). Olyan jelentés, mely csupán a káptalantól kiküldött hites bizonyságra támaszkodott, nélkülözte a bizonyító erőt. A hiteleshelyi eljárás után annak kedvezményezettje azonnal le kellett fizesse az illetéket, máskülönben a király embere nem tette meg vallomását és a hiteleshely nem állíthatta ki jelentését. A hiteleshely jelentésének fogalmazványát a káptalan jegyzője (az olvasókanonok) a király írásos meghagyására (mandatumra) írásban is feljegyezte. Ebben följegyezte a kiküldöttek neveit és az oklevél kiállításához szükséges egyéb adatokat: az idézés és a hiteleshelyi eljárás időpontját, beiktatásnál az ellentmondók neveit, vizsgálatnál a vizsgálat helyét, határjárásnál a határok leírását. A fogalmazvány végén rögzítették a királyi ember és a káptalani kiküldött vallomásának (rendesen egybeeső) időpontját. A káptalani jelentéssel az érdekelt fél további ügyintézésre visszatért a királyhoz vagy az illetékes bíróhoz, akihez az oklevél címezve volt.
A hiteleshelyi eljárás aránylag rövid ideig tartott, két-három hetet vett igénybe, ritkán hat hétnél többet.